lemezajánló [nagylemez]  2012. április 12. csütörtök   15:35

nincsen hozzászólás

  A mosonmagyaróvári Casketgarden zenekar szép fokozatosan szerzett egyre széleskörűbb ismertséget a hazai underground-ban. Negyedik nagylemezük talán a legkiérleltebb alkotásuknak tekinthető, pláne hogy elődje után 4 évet kellett várni rá. A Casketgarden az a zenekar, akik már a kezdet kezdetétől kialakították a saját stílusukat (noha az eredetinek semmiképpen nem nevezhető), és amellett azóta is kitartanak. Nyilván a 2003-as debütalbum óta gyűltek a tapasztalatok, közbejöttek zenei, emberi hatások, családalapítás, stb., amelyek biztosan kihatnak a zenei elképzelésekre is. A csapat azonban ezzel együtt mindvégig a saját keretei (korlátai?) között maradt, és ezen belül próbálják a lehetőségeiket kitapogatni. Ez olyan szempontból jó, hogy a Casket jellegzetesség megmaradt, a nótákat hallgatva a hazai fül biztos ráismer a bandára (külföldi már biztos nem), más szempontból viszont korlátok közé zárják saját magukat, mert nem mernek olyan különlegesebb elemekkel kombinálni, amelyek által még a Casket rajongók is felkapnák a fejüket.
  Pontosan ez a jó-rossz ellentét vonult végig bennem is a lemezt hallgatva, mert általánosan szólva a The Estrangement Process olyan lemez, amiről ha egy dalt hallottál, mindent hallottál. A részletekbe menve viszont ennél azért valamivel árnyaltabb a kép, hiszen néhol tetten lehet érni olyan részeket, amelyekkel sikerült kicsit megvariálni a jellegzetes nótákat. Pont az ilyen, olykor csak pár másodperces elemeket lehetett volna még jobban kibontani vagy még sűrűbben alkalmazni, ezáltal változatosabb tudott volna lenni az album.
  
  A Black Hole Maelstrom egy iszonyat grind témával indít, ami engem a Pantera The Great Southern Trendkill album kezdésére emlékeztet. Aztán folytatódik mindez a Casketgarden-től megszokott őrlésekkel és a dallamosabb melódiákkal. A második Unlike-nál egy szép akusztikus bevezető kezdene kibontakozni, de máris legyilkolja a kőkemény riff. Ennek a dalnak egyébként még némi groove-os hatása is van, a Pantera vagy a Lamb Of God nyomdokain. Később a The Eternal Tremble-nél viszont már nagyon kellemesen van kidolgozva az akusztikus rész, ízes gitárjátékkal. A Confess-nek pedig a basszus felvezetője van jól kitalálva. Az ilyen témákra írtam, hogy jobban ki lehetett volna aknázni a bennük rejlő lehetőséget. Jót tettek ezek a kisebb figyelemfelkeltő pontok, a jellegzetes svédes, melodikus Casketgarden őrlésekre alapuló számok közepette.
  A zenészek ezúttal is a helyzet magaslatán állnak, de a banda életművét ismerve ez nem meglepő. Agyszaggató darálást, zúzást rendeznek, és aztán pofátlan érzékkel nyúlnak a megadallamos svéd melódiákhoz. Mindez egyértelműen a gitárosok, a fő dalszerző Tóth Balázs és Csutak István játékára épül, élmény figyelni a játékukat. Emellett Cseh Attila dobolása is alkalmazkodik a brutalitáshoz, ordas szegeléseket, blastbeat-eket hallhatunk tőle. Schummel Dénesnek is van néhol kihangsúlyozott szerepe a basszussal, de az ő játéka sajnos javarészt elveszik az amúgy bivaly sound-ban. Nekem mindig is Cseh István volt a gyenge pont a csapatban, és ez ezúttal sincs másként. Nem mondható, hogy ehhez a fajta zenéhez nem illik az általa képviselt üvöltözés, de egyszerűen annyira bántóan egysíkú ez az artikulátlan rikácsolás, azt lehet érezni, nem hogy kiegészíti vagy teljessé teszi a zenét, hanem szinte elvesz belőle. Ha csak a folyamatos thrash/death darálós részeket néznénk, még illeszkedne is mindez a képbe, de amikor szerencsétlen gityósok berobbannak valami dúdolható dallammal, az énekes mintha meg se hallaná mindezt üvölt tovább a maga monoton módján. Ezt próbálták néhol ellensúlyozni némi csordavokál-szerűséggel vagy „mellékhörgéssel”, és ezek a részek amúgy kifejezetten jót tettek a szerzeményeknek. Talán a továbbiakban is lehetne még széleskörűbben erőltetni az ilyen megoldásokat. Isten őrizz, hogy István valami dallamos borzalommal próbálkozzon, de ilyen extrém zenékben is lehet izgalmas, sokszínű vokalizálást produkálni, ezek a nóták pedig könyörögnének valami ilyesmiért.
  A lemez egyébként remekül szól, ez a fajta falszétrúgó thrash/death metal lemez csakis ilyen vastag, telt hangzással állhatja meg a helyét, és mindez szerencsére rendben is van. Casket szinten talán a legérettebb, (és hatványozottan az ő szintjükön) legváltozatosabb album született meg, amely továbbra sem szándékozik kilépni a svéd mentorok árnyékából. Talán ez jó is így, a rajongók számára a csalódás szinte kizárt. Hogy a mai lemezdömpingben mennyire tartós, megkapó hallgatnivaló lesz a The Estrangement Process, azt nem lehetne megjósolni, sajnos a jellegzetesen unszimpatikus színpadi produkció miatt ugyancsak kérdéses, mennyi metalarcot tud magának megnyerni a banda. De ezt az albumot bárki számára büszkén mutathatják fel referenciaként, ehhez kétség nem férhet.
  
  
  Felállás:
  Cseh István: ének
  Tóth Balázs: gitár
  Csutak István: gitár
  Schummel Dénes: basszusgitár
  Cseh Attila: dob
  
  Casketgarden: The Estrangement Process
  1. Black Hole Maelstrom
  2. Unlike
  3. They
  4. A Machine Within
  5. So Eager To Play
  6. Confess
  7. The Eternal Tremble
  8. Disgusting Soul
  9. The Minus Terminus
  10. Where Sanity Ends

Kulcsszavak:
  casketgarden 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás