film [filmkritika]  2010. október 22. péntek   14:58

nincsen hozzászólás

  Szeretem az olyan filmeket, amik nem teszik le az ajtóm elé erkölcsi üzenetüket kompakt, csomagolt formában. Szeretem az olyan filmeket, amelyek gondolatokat ébresztenek anélkül, hogy szigorúan behatárolnak, mely gondolatnak is kell megszületnie a néző agyában. Szeretem az ilyen filmeket, mert elgondolkodtatnak és építenek - általuk többé és jobbá válhatunk, nem pedig egyszerű, a rendszer által nevelt erkölcsi droidokká.
  
  Jessica Hausner filmje anélkül láncol a moziszékhez 96 percen keresztül, hogy speciális, számítógépes effektekkel, vagy nagymellű színésznőkkel kápráztatna el. Nincsenek fülbemászó dallamai és nem játszódik mesés, távoli tájakon sem. Hausner kegyetlen eszköze a néző becserkészésére csupán egy dolog: a színészi játék. Sylvie Testud ebben pedig nagy segítségére van a rendezőnek. A színésznő alakítása szenzációs, hiszen a film első felében a még mozogni nem képes zarándok szerepében mindössze arcjátékával csillogtathatja meg drámai eszköztárát, ám ezt nagyszerűen teszi, túlszárnyalva a legnagyobb hollywoodi sztárok kosztümös, triplaszaltós bravúrjait. Testud bénaságában nincs semmi drámai vagy szenvedélyes. Belenyugvó és csendes, mondhatnánk életszerű.
  
  A film alaptörténete egy lourdes-i zarándokút és egy csodás gyógyulás köré szerveződik, így természetes, hogy vallási és egyházi felhangoktól sem mentes. Mégis, számomra nem ez volt a leglényegesebb momentum. Habár az egyház tagjai, papok és apácák, is bőven jelen vannak a filmben, bennük is inkább az emberi elem a lényeges. Hausner rámutat, a reverenda mögött emberek bújnak meg, akik ugyanolyan esendőek, bizonytalanok és gyarlók, mint az átlag társadalom tagjai.
  
  Számomra a film mégis egy dologról szólt leginkább: az önzetlenségről. És itt jön be a képbe Phoebe a Jóbarátokból, bár elsőre kissé talán merész párhuzamnak tűnhet ez a vonal.
  
  A Jóbarátok egy részében Phoebe és Joey azon vitatkoznak, hogy van-e igazi önzetlenség. Phoebe váltig állítja, hogy ilyen nincs, hiszen ha valami jót cselekszünk önzetlenül másokkal, azt is saját lelkiismeretünk megnyugtatásért, egyszóval magunkért tesszük.
  
  A Lourdes című film megerősítette bennem ezt a gondolatot. Mint ahogyan azt is, hogy mi emberek azzal a szörnyű és furcsa paradoxonnal vagyunk felruházva, hogy míg más nálunk rosszabb helyzetben van, együttérzőek vagyunk, ám amint ennek az embernek a sorsa jobbra fordul, mint sajátunk, irigyek leszünk. A Testud által eljátszott karakter csodás gyógyulása erre nagyszerű példa. A szerencsétlen, sclerosis multiplexes tolókocsis nőt mindenki sajnálja, önös érdekekből remélik gyógyulását. A szomszéd ágyon fekvő nő anyai szerepének kiteljesedését és magányának múlását, a fiatal férfi könnyű szexuális kalandot remél. Ám amikor ez bekövetkezik, csalódnak. Az emberek gratulációik mögött irigységgel fordulnak felé: miért épp ő? Miért nem más? Miért nem én? A végkifejlet így már a film elején egyértelmű, a rendező mégis puhán, simán vezeti át a nézőt a megrázó csalódáshoz. Testud pedig ugyanolyan belenyugvó arckifejezéssel ül vissza a tolókocsiba, mint ahogyan a film elején láthattuk, csodás, megrázó keretet adva ezzel a filmnek.
  
  Mindenkinek ajánlom a Lourdest, aki többre vágyik egy kis amerikai csihipuhinál vagy vicces szerelmi drámánál. Ajánlom minden gondolkodó és érző lénynek. Mert csodák márpedig vannak, de önzetlenség nincs. Ezért nem akarjuk engedni, hogy a csodák valóban létezzenek.
  

Kulcsszavak:
  lourdes 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás