Olyan eseménynek lehetünk szem- és fültanúi 2010-ben, amelyre a ´80-as évek óta nem volt példa! A thrash metal úttörői, a „Nagy Négyes”, ahogy akkoriban nevezték őket, a Metallica, a Slayer, a Megadeth, és az Anthrax most újra egy színpadon zenél. Igaz, azóta sok mindenen keresztülmentek, öregedtek, változtak, rutinosabbak lettek, de népszerűségük azóta is töretlen, sőt nagyobb, mint valaha!
Ezeket a neveket talán bemutatni is illetlenség, hiszen a Föld kerekén már mindenki hallotta és ismeri a nevüket, még aki nincs is kifejezetten benne a rock/metal világában. A Metallica talán minden idők legnagyobb sztár bandája, Lars Ulrich és James Hetfield 1981-ben sosem gondolták volna, hogy valaha ekkor őrület fogja őket körbevenni. Szólógitáros poszton Dave Mustaine-nel alkották meg legendás korai nótáikat, majd az ő kirúgásával, Kirk Hammett és Cliff Burton csatlakozásával szilárdult meg a felállás. A nyers thrash metal alapmű, a Kill´em All után jött az érettebb, melodikusabb Ride The Lightning, majd 1986-ban a munkásságuk csúcsának tartott Master Of Puppets.
Cliff Burton tragikus halálával keletkezett hatalmas űrt Jason Newstead próbálta betölteni, vele készült el 1988-ban a legkomplexebb Metallica lemez, az ...And Justice For All. Ez után a legnagyobb eladásokat produkáló, újabb sikertörténetet hozó fekete Metallica album már előrevetítette egy új út kezdetét, a zúzós thrash metaltól elkezdtek távolodni a dallamosabb, lágyabb irányokba. A Load és a ReLoad ennek szellemében íródott, és inkább jellemezhetők hard rock albumoknak, mint metalnak. Emiatt a legtöbb régi rajongóját sikeresen el is vesztette a csapat, de persze tömegesen áramlottak a táborba az újak. Néhány válogatás kiadvány után kezdett földbeállni a csapat, főleg amikor Jason Newstead kilépett. A hányatott korszaknak állít emléket a St. Anger album, amely számos lesajnáló kritikát kapott. Ozzy volt bőgősével, Robert Trujillo-val szilárdult meg újra a felállás, a 2008-as Death Magnetic lemez már újra egy ereje teljében lévő, átgondolt, thrash metalt játszani akaró csapatot mutat, akárcsak az ...And Justice For All idején. A Metallica monumentális színpadi show-ja pedig még egy óriási pluszt ad az élményhez.
A már említett Dave Mustaine életében óriási törést jelentett a Metallica-tól való eltávolítás. Új bandája, a Megadeth élén gyakorlatilag az első pillanattól a mai napig az jelenti számára az éltető elemet, hogy a Metallica-val versenyezzen. Így ha a Megadeth életművet megfigyeljük, nagyjából mindegyik lemez párhuzamba vonható az aktuálisan megjelent legutolsó Metallica korong zenei dimenziójával, hangulatával. Természetesen megtoldva a Megadeth jellegzetes hangzásával, riffelésével, szólóival, és MegaDave karcos hangjával. Hiszen az egyéniség mindezek ellenére sosem hiányzott a Megadeth zenéjéből.
1988-ig bezárólag tehát ők is vegytiszta thrash metalt játszottak, az 1990-es Rust In Peace album, amelyet munkásságuk csúcsának tartanak legtöbben, komplexebb dalszerkezeteket, szólókat, futamokat tartalmaz, akárcsak az ellenfél banda Justice albuma. Majd akárcsak a Metallica-nál, Dave-nél is bekövetkezett a dallamosodás, az egyre simulósabb dalok írása. A Countdown To Extinction, Youthanasia, Hidden Treasures, Cryptic Writings albumokon keresztül jutottak el az 1999-es Risk lemeznek, amelyet már teljes tévedésnek lehet nevezni.
2001-ben a The World Needs A Hero-val találtak ismét magukra, ám Dave Mustaine ekkoriban bekövetkezett, ellentmondásos balesete a zenekart földbeállította. 2004-ben Dave már újra tudott zenélni, újjáalakított zenekarával kihozta a The System Has Failed lemezt, ami ismét egy szigorúbb alkotás, a régi idők thrash vonásaival, vadságával, a dallamokat mindvégig megtartva. Ugyanezt a sort folytatja a 2007-es United Abominations, és az újabb csúcspont a Megadeth történetében, a legfrissebb Endgame. Ezt a lemezt nyugodtan párhuzamba lehet állítani a legendás Rust In Peace-szel, gyors, agresszív, technikás, de mégis fülbemászó dalokkal. MegaDave tehát újra a csúcson, és az örökös vetélkedés ellenére sem lehet elégedetlen, hiszen a Megadeth minden idők egyik kereskedelmileg legsikeresebb bandája.
A Slayer mindig is a thrash metal koronázatlan királya volt, és az is maradt. Nekik sosem voltak különböző kilengéseik, mindig is a thrash ösvényét járták. Az 1981-ben megalakult zenekar összes ´80-as évekbeli albuma legenda és iránymutató lett mindenki számára. A Show No Mercy itt-ott heavy metalos dallamaival, a Hell Awaits a sötét, sátáni dallamvilágával, a Reign In Blood töméntelen agressziójával, a South Of Heaven kimért súlyosságával és dallamaival, a Seasons In The Abyss pedig mindezek ötvözetével emeli a csúcsok csúcsára a Slayert. Az 1991-es Decade Of Aggression élő lemezen be is mutatják mindezt, ez az alkotás minden idők egyik legintenzívebb koncertlemeze.
A sikertörténet konfliktusokhoz vezetett, aminek eredményeképp a legendás dobos, Dave Lombardo elhagyta a bandát. A megbomlott egységet az ugyancsak legendás Paul Bostaph állította helyre, vele készült az újabb Reign In Blood-ként beharangozott Divine Intervention. A lemez jó volt, de közel sem alapmű, az Undisputed Attitude pedig inkább csak érdekesség a maga punk/hardcore feldolgozásaival. Az 1998-as Diabolus In Musica a modernebb irányokba kezdte terelni a zenekart. Ennek kiteljesedése a 2001-es God Hates Us All lemez, amely bár sok kritikát kapott a régi Slayer rajongóktól, mégis súlyos, kompromisszummentes anyag. Sokat kellett várni a folytatásra, 2006-ban jött a Christ Illusion, újra Lombardo-val, amely ugyanezen a vonalon megy tovább, de a jellegzetes Slayer jegyek mindig is megmaradtak. 2009-re került a boltokba a World Painted Blood, amelyért egy emberként lelkendeztek mind a régi, mind az újabb rajongók. A klasszikus Slayer zenei világa jobban átérződik a dalokon, mint a ´90-es és 2000-es évek eddigi albumaiban, de modernebb, szokatlanabb megoldások is terítékre kerültek. A Slayer mindig is az egyik legintenzívebb, legzúzósabb koncertbanda volt, a tagok 40 felé járva is elképesztő intenzitással koncerteznek.
A „nagy thrash négyes” többi tagját figyelembe véve, talán az Anthrax rendelkezik a legkevesebb ismertséggel közülük. Scott Ian-ék kicsit másfajta közegből is indultak, a san franciscoi Bay Area helyett New York-ból indultak világhódító útjukra. Zenei világuk is kissé szellősebb, bulisabb volt, természetesen megtartva a thrash metal jegyeket. Ennek szellemében született 1984-ben első sorlemezük, a Fistful Of Metal. Majd Joey Belladonna énekes csatlakozása után érték el igazi sikereiket, a Spreading The Disease, Among The Living, State Of Euphoria, és a Persistence Of Time lemezekkel. Kialakították a saját stílusukat (amit Scott Ian és Charlie Benante a S.O.D. nevű formációban fejlesztettek tökélyre), a fajta bulis hangulatú crossover/thrash zenét. Ők voltak az elsők, akik kalandozásokat tettek a metal és a rap zene összeolvasztásában.
1992-ben Belladonna távozásával és John Bush csatlakozásával új korszak kezdődött az Anthrax-ben, elkezdtek megkomolyodni, levedleni a dilis, bulis énjüket, és mélyebb mondanivalójú, dallamosabb, befogadhatóbb számokat írni. Ebben a szellemben készültek a Sound Of White Noise, Stomp 442, Volume 8: The Threat Is Real lemezek, amelyek az elégtelen promóció és a grunge korszak miatt nem lettek igazán sikeresek. A 2001-es terrortámadás hatására terjedő anthrax hisztéria a zenekart is megijesztette, névváltoztatáson is elgondolkoztak, de végül megmaradtak Anthrax-nek, és 2004-ben tértek vissza az erőteljesre sikerült We´ve Come For You All albummal. Az újbóli figyelem középpontjába kerülést úgy próbálták tetézni, hogy hirtelen kirakták Jon Bush-t, és a klasszikus Joey Belladonna, Scott Ian, Charlie Benante, Dan Spitz, Frank Bello felállással kezdtek turnéba. Bár a turné sikeres volt, számos rajongó megorrolt rájuk. Mivel Belladonna a turné után nem akarta folytatni a munkát a többiekkel, az Anthrax újra énekesprobléma elé nézett. Kipróbáltak néhány arcot, pár koncerten Bush is besegített, végül Dan Nelson-nál állapodtak meg, de ő is hamar a csapaton kívül találta magát. Jelenleg ismét Bush áll a mikrofon mögött a koncerteken, és úgy tűnik, ő fog szerepelni az idén esedékes Worship Music albumon is, bár egyelőre minden kétséges. Az viszont biztos, hogy a viszontagságok ellenére az Anthrax még mindig magas fordulatszámom pörög a színpadon.
A „nagy thrash négyes” már önmagában hatalmas vonzereje a Sonisphere fesztiválnak, de Csehországban jelen lesz még a fiatalabb generációt képviselő Mastodon , akik a 2000-es évek egyik legegyedibb hangzású és stílusvilágú zenekarává nőtték ki magukat. Elvont zenei világra épülő, kifacsart progresszív témákból gyúrt számaik rengeteg érdeklődőt és rajongót csábítottak magukhoz. Remission című debütalbumuk után a Leviathan hozott áttörést, amit tetézett a 2006-os Blood Mountains sikere. A komoly turné- és fesztivál részvételeknek hála, a Mastodon nevét rengetegen megismerték és istenítik világszerte. Legfrissebb, Crack The Skye névre hallgató albumuk még elvontabb, és még szokatlanabb lett az eddig megszokottnál, de pont ez a Mastodon sikerének titka. A koncertfellépéseken pedig az is kiderül, hogyan lehet mindezt átadni élőben.
A modern metal különféle irányzatai is képviseltetik magukat a DevilDriver, Stone Sour személyében, továbbá fellép még a grunge legenda Alice In Chains, az Elvis-metal stílust megalkotó Volbeat, és a hardcore/punk Rise Against. Az idei év egyik legrangosabb eseménye lesz a Sonisphere fesztivál, hiszen elképesztő nevek osztják meg egymással a deszkákat. Más-más helyszíneken olykor a fellépők is változnak, a magyar közönségnek talán a június 19-i állomást érdemes betervezni Csehországban, ahol végül az eredetileg meghirdetetthez képest új helyszínen, Milovice-ben kerül megrendezésre a fesztivál. Kihagyhatatlan esemény, a jegyek pedig az eventim hálózatán keresztül megvásárolhatók.
12:41
