beszámoló [koncert]  2009. október 1. csütörtök   12:48

nincsen hozzászólás

  A Stagediving fesztivál hagyományosan a Watch My Dying-ról szól, bár állandó vendégként a Cadaveres nevével is összeforrt a rendezvény. Most 2009-ben, az eddigiekhez méltóan ismét bivalyerős fellépőlistát sikerült összeállítani, a WMD és a Cadaveres mellett fellépett a folk metal stílusban a legmagasabb szintet képviselő Dalriada, a death/thrash metalban utazó 1KillEmbrace, és a modern metal/metalcore szárnyait meglovagló Nasmith.
  
  Kapunyitás után még igencsak kevesen lézengtek a Diesel Klubban, jómagamnak éppen a Nasmith kezdésére sikerült beesnem. Csak névről ismertem korábban a csapatot, nem tudtam mit várhatok tőlük. Hát mit mondjak, alaposan meglepődtem... Manapság a metalcore címkét szinte szitokszóként is használják, pedig az olyan zenekarok, mint a Killswitch Engage vagy az Unearth azért már letettek valamit az asztalra, technikai tudásuk, fogós témáik, remek dalszerző képességük pedig tagadhatatlan. A Nasmith az említett zenekaroknak a legjobb pillanatait egyesíti, tehát nem ők találták fel a spanyol viaszt, de valami olyan elképesztő feszességgel és kiállással játszottak, amit magyar zenekartól már nagyon régen láttam...!
  Az énekes bejárta a színpad minden zugát, barátságosan konferált a gyér létszámú közönségnek, valamint az üvöltős, dallamos, és az öblös hörgős éneke is meggyőző volt, egyszerűen nem volt benne hiba! Amúgy magyar szöveggel operál a csapat, és bár ebben a metalcore stílusban a ritmizálás miatt ritkán jön ki igazán jól a lépés, náluk még magyar szöveggel is megfelelően működött a dolog.
  
  A társak precíziós gépezetként ontották a gyilkot, a dobos játéka különösen szemet gyönyörködtető volt. A gitárosok nagy beleéléssel tolmácsolták a hol súlyos, hol teperősebb riffeket, és technikásság, fogósság tekintetében még Adam Dutkiewicz és Ken Susi is felhúzott szemöldökkel nézne össze.
  Ritkaságszámba megy, hogy ennyire együtt éljen az egész csapat a deszkákon, ilyen jól kiegészítsék egymást a tagok, és ilyen hihetetlenül feszes, precíz játékot produkáljanak. Magukba a dalokba se lehetett belekötni, jól kitalált témákat és dallamokat sorakoztattak fel a srácok a szerzeményeikben. Amúgy tökéletes volt a megszólalás, a dobhangzás is megfelelően lett beállítva, valószínűleg ez is sokat hozzátett a koncert élvezeti értékéhez.
  Szóval aki minőségi metalcore-ra vágyik, annak jó szívvel tudom ajánlani a Nasmith zenekart. Az élő fellépéseiket kár lenne kihagyni, remélem lemezen is ilyen jók.
  
  Másodikként a Cadaveres készülődött, ez némi meglepetésnek számított, hogy már ilyen korán sorra kerülnek. Pech, mert még mindig messze voltunk a teltháztól, de Körmiéket legalább már többen ismerték, így jobban be is mozdult a küzdőtér. Körmi ettől függetlenül folyamatosan biztatta a jelenlévőket, nagyobb mozgást szeretett volna kicsikarni.
  A Cadaveres is bomba hangzással pusztította a hallójáratokat, a perkás játéka még egy nagyot lendített az amúgy is ütős nótákon. Új felállásukat illetően az énekes és a gitáros posztot érte változás, az új tagok azonban megfelelő módon végezték a dolgukat. A lassanként minden hazai metal zenekarban vendégeskedő Vörös Attila is nyakába akasztotta V alakú gitárját, és az Elixir című számot bolondította meg néhány szólófutammal.
  Természetesen a Soul Of A New Breed című debütalbum és az Evilution lemez legjobb nótái kerültek terítékre, kb. fele-fele arányban. Nekem ezen a koncerten is bebizonyosodott, hogy a debüt nótái valahogy fogósabbak, ütősebbek, több a kapaszkodó pont. Persze az Evilution nótákra is nagyot lehet tombolni, csak valahogy jobban összefolynak ezek a dalok, a koncerten is ezt tapasztaltam. Mindenesetre a Cadaveres élőben sosem okoz csalódást, aki sokat akar ugrálni és nagyokat headbang-elni, azok nem jártak rosszul most a Diesel-ben sem.
  
  A Watch My Dying következett, tehát nem igazán headliner fellépést láttunk tőlük ma. Ők a nemrég megjelent Moebius lemezüket prezentálták a hallgatóság felé, kb. a hanganyag felét hallhattuk most élőben. A program többi része a korábbi alkotásokról, a Fényérzékenyről és a Klausztrofóniáról hangzott el. Most már végre megmozdult a tömeg, lobogtak a hajak a kifacsart riffek hatására.
  Mint tudvalevő, Kovács Attila elhagyta a zenekart, így most csak egyetlen gitárnak kellett állnia a sarat. Féltem, hogy az amúgy is komplex megszólalást ez kedvezőtlenül befolyásolja, de Sándor végül jól ellátta egyedül is a feladatot, ami nem kis odafigyelést igényelt részéről. A többiek szintén megbízhatóan teljesítettek, Gábor öltönyben jelent meg, de ez nem akadályozta meg abban, hogy őrült módon tomboljon a színpadon. Néha kissé hamiskásba fordult az éneke, de így is megfelelő szinten prezentálta a rá jellemző üvöltés/hörgés/éneklés kombinációt.
  
  Megfigyeltem, hogy a Moebius dalok valahogy kásásan, zajosan szólaltak meg a Diesel-ben, míg a korábbi alkotásknál jobban összeállt a kép. A közönséget persze mindez nem zavarta, egy emberként tomboltak a betonba döngölő nótákra.
  Vendégeket is kaptunk, a mostanság Neck Sprain és Pantera tribute énekesként ténykedő Áron András acsarkodott egy kicsit Gáborral párhuzamosan a Leggyorsabb Mártír című dalra, miközben mindenki azt figyelte, mikor fog végre lecsúszni a nagy lazaságban túlságosan szellősen felcsatolt nadrágja. A végére még BZ is beugrott a Wendigo-ból, aki kiváló énekes és frontember egyben. A vele előadott Éter tökéletes zárása volt a koncertnek, óriási hangulatot teremtett a két énekes összehangolt ténykedése.
  
  A Dalriadára alaposan megtelt a terem, ők már kivívtak egy olyan státuszt maguknak a honi metal életben, hogy stílusukon belül megkerülhetetlenné vált a nevük. Ez a koncert pedig azért is ígérkezett különlegesnek, mert a csapat megosztotta a deszkákat a három tagú Fajkusz Band-del. Ez a népzenei társulat már több alkalommal segített a zenekarnak a népzenei motívumok feljátszásában, így most végre élőben is közreműködhettek.
  Először még népdal énekléssel múlatta az időt a társulat olyan 10 percen keresztül, és csak utána csapott a húrok közé az egyenletesen fehér ingbe öltöztetett Dalriada. A hangzás az elején kicsit bizonytalankodott, egyszer túl hangos volt minden, másszor a gitárok tűntek el teljesen, de aztán beállt a megfelelő arány. A Nap És A Szél Házával indították a programjukat, majd pedig a Galamb, Védj Meg Láng 1. rész, Vérző Ima, Égi Madár, Tűzhozó, Hazatérés nótákra pöröghettek a rajongók. A nézőtér teljesen megtelt, hatalmas nyomulás kezdődött minden egyes számra, a jelenlévők szemmel láthatóan elsősorban a soproniak programjára voltak kiéhezve.
  
  A csapat remek összjátékot mutatott be, Laura bájos éneke, András erőteljes hangja, és Tadeusz alkalmankénti hörgései jó kombinációt alkottak. Örülök, hogy utóbbi vette át a „hörgős posztot”, mert a korábbi basszusgitáros eléggé gyenge volt ezen a téren. A színpadi kiállásuk is sokat fejlődött a kezdetek óta, Laura is bátrabban kommunikál a közönséggel, de ezen a téren még mindig lehetne aktívabb, András meg már néha túl sokat magyaráz. A többiek nem voltak annyira előtérben, de pár mellényúlástól eltekintve jól oldották meg a feladatukat.
  Természetesen a várva várt Arany-album is bemutatkozott, reméljük ez státuszát tekintve is ki fogja érdemelni ezt a címet. A Szent László 1. rész és a Bor Vitéz dalokat mutatták meg róla így előzetesen, nem is akárhogy, ugyanis a Fajkusz banda tagjai is közreműködtek az előadásban. A Hegyalja fesztiválon én már szembesültem a Szent László 1-essel, és egy igazi zúzós dalként emlékeztem rá, de a klasszikus hangszereknek hála, ezen a koncerten egy különleges, finomabb árnyalatot kapott ez a nóta. Kíváncsi vagyok, hogy az albumon hogy fog szólni mindez.
  A végére megkaptuk még a mindenki által követelt Téli Éneket, valamint nagy örömömre a Szondi Két Apródja 1. rész is elhangzott a szokásos zárásnak számító Walesi Bárdok 1. és 2. rész mellett.
  
  Kétségtelenül a Dalriada legkülönlegesebb koncertje volt a mai, köszönhetően a Fajkusz Band közreműködésének, és a hosszú játékidőnek. A csapat magabiztosan demonstrálta, hogy toronymagas vezetői a hazai folk metal színtérnek. Remélhetőleg még sok további album kerül elő a tarsoly(lemez)ükből, és sűrűn fognak koncertezni.
  
  A 1KillEmbrace előadása a legvégére maradt, érthető módon a Dalriada után a legtöbbek hazafelé vették az irányt. Pedig kár volt kihagyni a koncertjüket, mert egész ízletes death/thrash metal produkciót kaptunk tőlük. Én már régebben láttam őket egyszer, így tudtam mire számítsak, ezért is nem mentem haza. Persze a maroknyi megmaradt közönség számára már nem volt lehetőségük igazán kibontakozni, de tisztességesen lenyomták a programjukat.
  A jellegzetes, szaggatott riffelésekre építkező számaikra azért így is el lehetett bólogatni, a szólógitáros srác különösen ügyes, de olykor nagyobb változatosság azért jót tenne a zenének. A 2008-as Kainism lemezükről játszottak főleg, de néhány vadiúj nóta is bekerült a programba.
  
  Az idei Stagediving fesztiváltól mindenki megkapta azt, amire számított. A metalcore rajongói a Nasmith-től kaptak egy bombasztikus előadást, az extrém, komplex metal ismerőinek a Watch My Dying elégítette ki az igényeit, a folkosoknak a Dalriada kiváló előadást produkált, levezetésnek pedig itt volt a 1KillEmbrace death/thrash zúzdája. Jó kis este volt, remélem még sokszor elcsípjük az említett csapatokat egy rendezvényen, vagy külön-külön.

Kulcsszavak:
  watch my dying     wendigo     cadaveres     dalriada     fajkusz     1killembrace     nasmith 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás