beszámoló [koncert]  2009. május 14. csütörtök   17:48

nincsen hozzászólás

  Jeff Scott Sotóról vagy jót vagy, semmit! Amikor a fickó 1965. november 4-én megszületett, épp Brooklyn felett sétálgatott a Jóisten, és igen jókedvében volt; másképp nem is lehet, hogy egy ember ennyire össze legyen rakva: nem elég, hogy a világ egyik legnagyobb hangja az övé, de emellett olyan tökéletesen karizmatikus frontember, aki egymaga elviszi a hátán a koncerteket, mint a görög Atlasz a világmindenséget. Most is ez történt! Még nagyon messze az év vége, egy regiment buli van előttünk, ám ide a bökőt, hogy ez a koncert dobogós helyen végez majd!
  
  Amikor megérkeztünk a Dieselbe, először az üresen ásító tánctér látványa csapott arcon: csupán ennyien volnánk kíváncsiak Mr. ToRockra? Akkorra már a hazai Snakebite muzsikált a színpadon; a Whitesnake-fanatikus trióhoz már volt szerencsém, és akusztikus előadásaikkal egyszer sem okoztak csalódást bár életre szóló élményt sem, ez is igaz. Magukkal a kiválasztott dalokkal aztán semmi gond, egy Here I Go Againnel vagy egy Aint Gonna Cry No More-ral nem nagyon lehet tévedni, de ez a tábortűz-jelleg nem engedi kiszabadulni az ördögöt a nótákból. Pedig miről is szól a rock n roll?
  
  Tulajdonképpen a H.A.R.D.-dal is hasonló a helyzet; a Snakebite után fellépő banda ugyan hangosba nyomta, de ennél az AOR-jellegű zenénél elengedhetetlen, hogy az a bizonyos tűz vadul lobogjon, elemésszen itt csak öngyújtónyi lángocska pislogott. Noha ez a bevallottan slágerorientált műfaj egy nagy halom kliséhalmaznak tűnhet (az is!), de ha nincs az az isteni szikra, akkor megette a fene az egészet! Tulajdonképpen nem rosszak ezek a H.A.R.D.-számok (jóllehet híján vannak az egyéni ízeknek), de a kissé lomha, langymeleg előadásmód okán élőben az egész egyfajta öreguras jelleget öltött. Pedig a Living On The Roadban, a Dreamworldben vagy a Stayben (az a refrén hatalmas!) ott van a potenciál, csak az a plusz hiányzik mégis, ami hitvány futball-szlenggel élve a B-ligába sorolja őket, egy markáns határvonallal elválasztva a Journey-től vagy a Whitesnake-től.
  
  Bevallom férfiasan, Jeff Scott Sotóval kapcsolatos elfogultságom már-már beteges méreteket ölt, hiszen gyermeki lelkesedéssel hallgatom a funkyba áztatott szólóanyagait is, pedig e műfaj abszolúte idegen számomra; még a csajozós sláger rock sem tartozik a mindennapi betevőim közé, ám ha beindul például egy Talisman nóta, azon kapom magam, hogy bonjovis terpeszben üvöltök bele egy mikrofonná avanzsált habtejszínes flakonba!
  
  A korábban üresen kongó küzdőtér valamelyest megtelt, mire fél tízet ütött az óra, és színpadra lépett az Isten. Mit lépett? Soto valósággal berobbant, kezében gitár, és érkezett a 21st Century az új lemezről. Apropó új album! A tavalyi Beautiful Mess nyilván nem lett az ortodox rockerek kedvence (ahogy talán egyik Jeff Scott szólóanyag sem), ez a funky-ízű, szirupos se-nem-rock-se-nem-pop valóban homlokráncolásra késztet, annak ellenére, hogy egy vérprofi korongról van szó, ahol a kedélyes hangulaté és a fülbemászó dallamoké a főszerep de sajnos kissé felejthető is. Vagy inkább mást várunk ettől a figurától?
  
  Soto már az elején leszögezte, hogy beteg, elkapta valami vírus (szürcsölgette is a gőzölgő teát szorgosan), ennek ellenére szinte hibátlanul énekelt. Mondom, szinte, mert azért időnként küszködött egy cseppet, főként a magasabb hangoknál és a nehezebb témáknál. Egyébként pedig leborultunk előtte, és a tenyeréből zabáltunk mind: Jeff maga A Rockhős tökéletes prototípusa, mese nincs! Persze, túlzó e pátosz, de oly jó látni egy zenészembert, aki a habitusával, egyéniségével, kisugárzásával (és természetesen döbbenetes hangjával!) tömegeket képes lehengerelni és egyik ámulatból a másikba ejteni! (Még ha tömegről ez esetben nem beszélhettünk.)
  
  A brazil Tempestt két tagja is jelen volt: a szőke suhanc BJ, aki most főként a másodgitáros szerepében tetszelgett (amúgy énekes a Tempesttben), és a kisiskolás fejű Edu Cominato dobos; ők tavaly voltak olyan rendesek, hogy a zenekarukkal elhozták Sotót, és egy fergeteges bulit csaptak a Hajón. A bőgős elég szürke arc volt, de a gitáros Jorge Salan előtt le a kalappal: hatalmas szólókat tekert hangszerén! Másodikként egyik kedvenc Talisman nótám, a Colour My XTC hangzott el (libabőr!), volt is üdvrivalgás és népünnepély! Főszereplőnk jó néhány számot emelt ki a Beautiful Mess-ről, ám szerencsére a rockosabb körítésnek köszönhetően élőben ezek is megdörrentek, nem úgy, mint a lanyha lemezverziók: Our Song, Mountain, Testify, Broken Man (libabőr 2), Hey, amelyet Jeff úgy harangozott be, hogy Fuck work, fuck school. Aranyos. Szerencsére az új album gyöngyszeme, a kedves, törékeny Gin And Tonic Sky sem maradt ki!
  
  És az is szerencse, hogy Soto nem vitte túlzásba a funkyzást, nem hülyegyerek ő, emlékszik még arra, honnan jött és mit szeret a nép. Bizonyára nagy kedvenc a Lost In Translation lemez, mert erről három dalt is elővett: a Soul Divine-t, az If This Is The End balladát és Drowningot. Ám ezeknél nagyobb ovációt kapott a Prism albumos Eyes Of Love illetve a 85-ös I Am A Viking (libabőr 3), amelyet ugyan Jeff már nem szívlel annyira, azért másfél percet kaptunk belőle majd vigyorogva leintette a zenészeit, hogy ebből elég ennyi is! Jópofaság ide vagy oda, kár, hogy nem játszották végig ezt a Malmsteen-klasszikust. Jól esett egy kis karcos fémzene ebben a pop-közeli puhaságban.
  
  Főleg, hogy innentől kezdve átmentünk diszkóba: először jött a Madonna-féle Frozen funky-rockos átirata, majd a dal felénél szépen belemásztak a Crazy-be (Seal), ami viszont már sokkal komolyabban vehető téma; amúgy mindkét szám jóformán állandó résztvevője a Soto-repertoárnak, de a Crazy-vel valahogy jobban tud azonosulni az énekes. Sajnos ebből is csak egy darabkát kaptunk. Aztán Jeff leült a zongorához (értsd: szintihez), és kicsit lírázott nekünk: a már említett If This Is The End és a Holding On balladákat osztotta meg velünk. Emberünk fantasztikusan énekelt, arra gondoltam, mi lett volna, ha teljesen egészséges?
  
  Egyúttal BJ is főszereplővé lépett elő, még ha csak egy Journey-egyveleg erejéig is: a Whos Crying Now-ból és Dont Stop Believingből adott elő pár passzust, hozzáteszem, kristálytiszta hangon, végtelen alázattal kapott is vastapsot tőlünk! (Tavaly Jeff a Tempesttel egy az egyben elnyomta a slágerkirály Separate Wayst, ezt most is szívesen elhallgattam volna!) És aztán igencsak felgyorsultak az események: megszólalt az Ill Be Waiting, amely Minden Idők Egyik Leggiccsesebb Hard Rock Himnusza, mégis imádom, az elejétől a végéig (libabőr 666)! Ahogy a jónép is: a közösségi mámor e nótánál hágott a tetőfokára, Soto szépen meg is énekeltetett minket, sőt mi több, két rajongót is a színpadra invitált egy kis ki-mit-tud-ra. Ezután a JSS Band bedobta a Maiden-féle Run To The Hills elejét, amit a vérgagyi Rock Star című filmből kihámozott Stand Up And Shout követett, majd egy kis Queen-éneklecke Jefftől, amaz pedig egy élő wurlitzerbe torkollott egy 10 perces funky-orgia képében; volt itt minden, mint a búcsúban: Play That Funky Music, Kung Fu Fighting, Macho Man, Ice Ice Baby, Stayin Alive, miközben mindenki ugrált, a deszkákon és a küzdőtéren egyaránt, csak kapkodtuk a fejünket, olyan sebességgel váltották egymást a slágerszeletkék. Így a legvégére totális házibuli-hangulat robbant ki, és noha széles vigyor ült arcomon, azért a temérdek feldolgozásnóta helyett/mellett több saját szerzeményt iktathattak volna be a programba. És több rockot.
  
  A rettenetesen gyér nézőszámról egy másik hangszálisten, Jorn Lande sorsa jut eszembe: ahogy neki, úgy Sotónak is ezrek előtt kellene játszania, ha az igazság nem odaát volna. Ez a koncert pedig felejthetetlen volt, csillagos ötös, zseniális, életre szóló élmény kinek hogy tetszik.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: