beszámoló [koncert]  2002. szeptember 25. szerda   16:11

nincsen hozzászólás

   Akinek nem mond semmit a Dixi név, az ne is olvassa tovább a cikket!
   Nem fogom bemutatni, és a szálakat bontogatni, csakúgy leírom a búcsúestjét, a maga hangulatában.
   Merthogy nemrég hunyt el a város Dixije (ahogy magát nevezte saját naplójában), és a Róla összegyűjtött adatokat az Artpool Galériában mutatták be most a nagy nyilvánosság előtt. A gyűjtés nem ért véget, továbbra is áll a galéria felhívása, hogy kéretik minden anyagot beadni a közösbe!
  
   Csütörtök délután hat óra, a közepes méretű galériában mindenütt ismerős arcok nézelődnek, álldogálnak: feszengenek. Senki sem beszél hangosan, némely kép mellől hallatszanak csak az „itt még milyen jól néz ki”, vagy az „ezen a bulin mi is voltunk” már-már saját gondolatként ható mondatok. Aki az elmúlt húsz évben járt az úgynevezett ándergránd bulikban, mind ismerősének érzi Dixit. Mindenkinek van vele saját története, és mindenki tudja róla a legendaértékűeket.
  
   A nyomasztó hangulat olyan erős, hogy az első pillanatokban a megfutamodást fontolgatjuk. Végül a videóprojektor mellett ülő férfi (akinek nem tudom a nevét, de ő készíti a www.dixi.hu honlapot, melynek jelenlegi félkész állapotát láthattuk aznap este) oldja a feszültséget, és közvetlen stílusban adja közre videó-, kép-, hanganyagait Dixiről. Van köztük sokatmondó, érthetetlen, jelentéktelen, de a mai tudás birtokában, hogy már soha nem hallhatjuk újra élőben, mindegyik jelentős, és szomorú. Szomorú lenne, ha az eszement szófordulatok nem csalnának mosolyt mindenki arcára, aki figyel. Aki nem épp a saját megemlékezését tarja magában, mit sem látva a vetítésből.
  
   Később elfogy a bor, a szendvics és kötetlenebb lesz a program. Mindenki a zenekart várja, hogy mikor áll össze, és mit fog játszani. Pár perccel a kezdés előtt még a színpadnak titulált területen szerelő basszusgitáros Horváth Gábor sem tudja, mi lesz.

   Végül elkezdődik a koncert, amolyan házibulijellegű Balaton (Dönci nélkül), és Mihály vidám. Az első percekig úgy tűnik. Aztán könnyeivel küszködve, később már szabad folyást engedve nekik önti ránk, hogy mind bűnösök vagyunk, hogy csak most jut eszünkbe szeretni Dixit. Egy embert látunk, aki szerette halála előtt is. Aki valóban megértette talán. Egy olyan ember, akit a színpadról távozástól csak az ránt vissza, hogy lábára tekeredik a mikrofonkábel, és emiatt tart még hosszabb, még szívszorítóbb beszédet. Nyilván ő az, aki igazán érintett ebben az ügyben. Senki sem fog többé a saját nyelvén saját gondolatokat közvetíteni úgy, ahogy azt csak Ő tudta. Mondja. És egy korszak ezzel végleg lezárultnak tekinthető, érzem akkor én is így. Aztán összeszedi magát, újra látjuk mosolyogni is, és még néhány szám után felhívja a közönséget, hogy aki valamit hozzá tud tenni a megemlékezéshez, az álljon közéjük. Sokáig nincsenek vállalkozók, aztán akitől szinte el is vártuk, Normál Béla mond tőle megszokott szavakat.
  
   Később még néhányan továbbadják egymásnak a mikrofont, de hamarosan távozunk a helyszínről, nem várva meg a befejezést.
   Ez esetben nem jó, hogy vége a nyolcvanas éveknek, és még rosszabb, hogy nem jön újra el.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: