beszámoló [fesztivál]  2002. július 14. vasárnap   11:27

nincsen hozzászólás

   Egyszer volt, hol nem volt, még Debrecenen is túl volt egyszer egy Vekeri-tó. Ez volt az a hely, ahova szívesen kijártak az emberek kirándulgatni, kutyát sétáltatni, gyerekekkel labdázgatni. Szénaboglyák terítették be a környéket, miközben mellettük haladva egy aranyos hídra lehetett lelni, amin ez a jelölés volt: L´ L (Left and Light), horgászok ültek a tó szélénél és botjukat a vízbe lógatták, „psszt elijesztitek a halakat” - mondta az egyik. De mi csak némán a csendbe-burkolózva álltunk és gyönyörködtünk a táj felettébb szépségében. Távolról észre lehetett venni különböző régi-módú csónakokat, ahogy a víz tiszta tükrébe hullámokat varázsoltak. Mily gyönyörű - gondoltam magamban - és ide gyakrabban kellene kijárni a többiekkel, a kis szigetre piknikezni, pokróccal. A táj maga a megtestesült nyugalom, ha úgy vesszük, és az ideális térség, mindennemű vágyat kielégítő.
  
   De az egyik pillanatról a másikra minden megváltozott, két furcsa kinézetű alak közelített felénk és át akartak menni a hídon. Katonai bakancsban voltak, az egyikőjük lány, akinek rövid haja volt és csöppet sem volt nőiesen öltözve. Engem a nagymamám mindig óvott az ilyen emberektől, folyamatosan azt mondogatta, hogy villanygitárjuk van meg cibzáros paplanjuk. És széttúrják a szénaboglyákat is, mi lehet abban olyan mulatságos, hogy a tetejükre ugrálnak fel? Nem tetszett ez nekem, de mégis rábeszéltek a barátaim, hogy látogassunk el erre a fesztiválra. Így hát hátat-fordítottunk a tónak és a bejárat felé igyekeztünk.
  
   Késő volt már, a nap is lenyugvóban volt és lefekvésidőhöz közeledtünk. Ezt a szabályt, úgy éreztem most az egyszer át kell hágnom és a koncertek felé igyekeztem, de láttam több olyan ifjú emberkét, akibe fiatalabb korában biztosan jobban belenevelték a lefekvésidőt. Két pad között vízszintesen, úgy hiszen szeszes-itallal a kezében hintette meg álomporral az álommanó. Mulatságosnak találtam azt benne, hogy nem pizsamában és takaró párna nélkül aludt el. Segítségére persze nem tudtam indulni, mert a barátaim visszahúztak azzal a jótanáccsal, hogy: ne nyúlj hozzá, ez egy részeg disznó. Ezért tovább folytattuk az utunkat a nagyszínpad felé. Ahol valami alacsony Pál lépett fel a borzával, én azt hittem, hogy bűvészi mutatvány lesz és megörültem, amikor a többiek oly nagy szeretettel és megbecsüléssel beszéltek róla. De kiderült, hogy nem mutatványosok voltak „a hagyományos értelemben véve azok az emberek, akik előadtak. Én inkább humoristákra tippelnék, mert amikor a kimaradt számaikat időhiány miatt már nem tudták előadni belesűrítették őket az utolsó öt percbe. A többiek táncra perdültek így én is velük tartottam. A koncert után pedig egy nagyobb mulatságra invitáltak egy bizonyos „party-sátorba, gondoltam rá, hogy haza kellene mennem, mert édesanyám vár és talán sütött nekem pogácsát is. De mégis hallgattam a hívószóra, reggelig roptuk.
  
   Másnap már bátrabban álltam neki a dolgoknak, bemerészkedtem egy csapdába esett tank előadására és ott is az első sorokba. Ettem vattacukrot, és az eladó megtoldotta még egyel és a szerkezet belsejében lévő cukorból is adott egy zacskóval. Sőt még rendeltem is a különböző pultoknál, mert egy volt a kisszínpadnál, egy a nagyszínpadnál és egy a party-rátornál. Már mi is felugráltunk a szénaboglyák tetejére, mint ahogy az első nap azok a katonai bakancsosok tették. És tessék, már sajnos nem tudok úgy gondolni erre a helyre, hogy eszembe ne jutna ez a két napos élmény. Egyszer volt hol nem volt ez is csak egy időmese volt, aki nem hiszi, járjon utána!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: